Az 1920-as évek Párizsában járunk, ahol a dúsgazdag, orosz származású balerina, a legendás Ida Rubinstein társulata botrányos, határokat feszegető előadásokkal borzolja a polgárság kedélyeit. A balerina a következő legújabb előadására készül, és Maurice Ravelt bízza meg azzal, hogy a baletthez zenét komponáljon. Ravel pedig – bár maga nem hisz benne – megalkotja élete legnagyobb sikerét, a Bolerót.
A végtelenségig feszített film egy bensőséges utazásra hív Ravel lelkének legmélyére.
Miközben feszült figyelemmel várjuk, hogy végre megírja remekművét annyi kérdés merül fel. Honnan jön a művészi ihlet és mi adja az inspirációt? Ki volt ez a zseniális zeneszerző, és vajon hogyan született meg a világ legtöbbet játszott remekműve? És miért nem volt elégedett soha a művével?
„Nem hiszek a múzsákban, a zenében hiszek. Tisztelem és imádkozom érte, de nem mindig válaszol”
A Bolero című filmben a rendező, Anne Fontaine felidézi a híres balettkompozíció bonyolult, olykor nehézkes keletkezés történetét, amelybe a Raphaël Personnaz által életre keltett Maurice Ravel érzelmeibe ágyazva pillanthatunk bele. A film a tehetség, a személyes útkeresés és az ihletett művészi állapot izgalmas találkozása. A történet nagy része abban a hat évnyi halogatásban és tépelődésben játszódik, amelynek végeredménye minden idők legtöbbet játszott zeneműve lett. Elfojtott és a végtelenségig feszített, ugyanakkor mélyen érzelmes alkotás ez.
A történet 1927-ben játszódik, amikor az álmatlanságban szenvedő Maurice Ravel, a már híres, de egyesek szerint érzelmileg sivár stílusa miatt sokszor kritizált zeneszerzőt a szenvedélyes balettművész, Ida Rubinstein megbízza, hogy készülő előadásához írjon zenét.
Az alkotói folyamatban teljesen blokkolt és szigorú önkritikára hajlamos Ravelt többen támogatják vállalkozásában: múzsája, Misia, akibe vadul szerelmes, a zongoraművész Marguerite, a művészetek mecénása, Cipa, és Madame Revelot. A sokáig alkotói válságban szenvedő Ravel végül sikerrel jár, és komponálni kezd, de ahogy munkája is egyre csak ismétli önmagát, aztán újra kezdődik, aztán megint újra és megint…. végül egy bizonyos ponton minden felrobban.
Ahogyan a film során fel-felbukkanó visszaemlékezésekből kiderül, hogy művész élete is sokszor kibillent egyensúlyából. A Boléro kétségtelenül egy olyan film, amely tele van a múltban eredő elfojtott fájdalommal, miközben egy olyan zsenit és annak nehezen megszülető munkáját csodálhatjuk, aki olykor elveszett saját zenéjében, de telve van hangokkal.
A film egy magával ragadó portré, ahol megismerhetjük ezt az egyszerre különc és különleges karaktert, aki az utókorra egy parázsló, szenvedélyes zenét és a kor legmodernebb szimfóniáját hagyta hátra.
