Lengyel családban Bécsben született, de már lassan húsz éve Párizsban él, ahol előbb modellként dolgozott, majd elvégezte az egyik legnevesebb párizsi színésziskolát, a Cours Florent-t. Azóta sorban kapja a jobbnál jobb szerepeket, legutóbb pedig Adrian Goiginger A róka című filmjében nyújtott alakításáért Osztrák Filmdíjra jelölték, mint a legjobb női mellékszereplő. Adriane Gradziellel beszélgettünk filmről és magányról.
A róka az egyik legszebb film, amit valaha láttam. A történet egyszerre fájdalmas és megható, ahogyan megmutatja milyen magányos lehet az ember, miközben gyönyörű végig nézni, ahogyan két magányos lélek összekapcsolódik. A filmet látva izgatottan várom a találkozást a női főszereplővel, Adrianével, akivel a Művész mozi egy csendes szegletében beszéltük meg a találkozót. Még soha nem találkoztunk, de azonnal felismerem, ahogyan fehér ingjében elegánsan közeledik.
Idén a róka című filmért a legjobb női mellékszereplőnek jelöltek Ausztriában. Mit éreztél, amikor értesültél a jelölésről?
Valójában nagyon meglepett a jelölés, de mérhetetlenül boldog voltam. Azóta valahogy otthonosabban érzem magam a munkában. Bár ez nem sokat változtat a munkához való hozzáállásomon, de könnyedebbé és magabiztosabbá tett. Ez volt az első projektem Ausztriában, és most úgy érzem, hogy ez a jelölés sokat ad nekem a színészetben. Talán nem is kimondottan abban, ahogyan viselkedem, hanem inkább abban, ahogyan a munkához közelítek. Megértette velem, hogy milyen irányba akarok elmenni a színészetet illetően.
Mi volt az, ami a legjobban megfogott téged a filmben?
A történet maga. Többször elolvastam a forgatókönyvet, és minden alkalommal sírtam. Minden egyes alkalommal. Ritka az, amikor ilyet olvasol. Meglepődtem. Úgy éreztem, hogy Adrian (Adrian Goiginger, rendező) egy olyan történetet szeretne elmesélni, amely valóban szívből fakad, és amiben nagyon sok mondanivaló van. Megéreztem ezek fontosságát, és így nagyon jól tudtam kapcsolódni hozzá.
Van valami hasonlóság a filmbeli karaktered, Marie és közted?
Szerintem mindig vannak hasonlóságok, és mindig van kapcsolat közted és a karakter között, akit játszol, vagy a nagy egész között. De sok minden volt, amit meg kellett tanulnom. Gyakorlati dolgok, amit a történelmi sajátosságok megkívántak, például ahogyan régen főztek. De azt hiszem, a félénkség és az emberi kapcsolatok iránti igény közös bennünk.
Nehéz volt Marie bőrébe bújni?
Nagy munka volt, mert Marie bár egyedül él, de régen volt családja (a háttértörténet szerint a férje meghalt és elvesztette a gyermekét is), nekem viszont nincs még saját családom. Ezen sokat kellett dolgoznunk, és nem csak a történelmi vonatkozáson. A felkészülés egy része olvasás volt, rengeteg könyvet elolvastam az első világháborúról, mert Marie abban a korban nőtt fel. Tehát volt egy történelmi, majd egy gyakorlati előkészítés is, amely során meg kellett tanulnom hogyan főztek vagy mosták a ruhákat akkoriban. Adrian rendkívül precíz a felkészülésben. A film legfontosabb érzelmi része a magány volt, ezért Adrian elküldött a házba, ahol Marie a filmben lakik, és a forgatás előtt pár napra ott éltem egyedül. Nem volt víz, nem volt áram, de kénytelen voltam ott maradni. Ez nagyon sokat segített, mert segített jobban megérteni hogyan kapcsolódik egymáshoz Marie és Franz ezen a magányon keresztül. És ez nagyon jó felfedezés volt számomra is, hogy nem vagyunk egyedül. Lehet, hogy az idő nagy részében magányosnak érezzük magunkat, de nem vagyunk egyedül. Valószínűleg ez volt a felkészülés legnagyobb kihívása számomra.
Marie számára félelmetes lehetett abban a helyzetben (háború, német megszállás), hogy egy német-osztrák katona ott van a házában. Te mit csináltál volna ebben a helyzetben?
Istenem, ez egy nagyon nehéz kérdés. Furcsa lenne azt mondani, hogy rendben lennék vele, és azt hiszem nem is lennék. Először biztosan féltem volna, és valószínűleg nagyon dühös is lettem volna. A körülmények miatt, és amiatt, amit az egyenruhája jelképez… betolakodó. Azt hiszem, ilyen helyzetben az ember egyfajta túlélő módban van. Arra összpontosít, hogy mit tehet és mit kell tennie. Én például ahelyett, hogy ilyenkor a magányra és a félelemre összpontosítanék, azt hiszem, megpróbálnám tenni a dolgomat.
Volt olyan helyzet az életedben, amikor megtapasztaltad ezt a magány-érzést?
Igen, néhányszor. Egészen fiatalon, tizenhétévesen költöztem el otthonról Párizsba. Először azt hittem nagyon jó szórakozás lesz egy másik városba költözni és dolgozni. Független akartam lenni és végül az is lettem, ugyanakkor nagyon magányos voltam. Ugyanezt éreztem a Covid idején is. Éppen előtte költöztem Párizsból a külvárosba. A korlátozások nagyon-nagyon szigorúak voltak, nem hagyhattam el a házam, és majdnem két hónapig voltam ott egyedül. Félelmetes volt.
Mi volt az, ami segített neked átvészelni ezeket a helyzeteket?
Igyekeztem minden nap valami olyat csinálni, ami tetszik, időbeosztást alakítottam ki és edzettem. A sport és a rendszeres időbeosztás sokat segített. Minden napra kellett valami elfoglaltság. Nem voltak ezek fontos dolgok, de ebben az esetben segített, hogy csak arra tudtam koncentrálni, amit éppen csináltam. Csak azért, hogy a figyelmedre koncentrálj. És közben sok filmet néztem.
Milyen filmeket?
Nagyon sok mindent szeretek. Akkoriban sok Ingmar Bergman filmet néztem, de imádok mindent, ami film, főleg az ötvenes-hatvanas évek japán filmjeit. Mostanában megnéztem Az érzékek birodalmában című japán filmet. Nagyon nyers, ugyanakkor gyönyörű. Nagyon emlékeztetett a Shunga-ra, a japán erotikus művészetre, vizuálisan nagyon hatásos volt. Aztán elkezdtem több japán filmet is megnézni ebből az időszakból. Néha Bergman filmjeire emlékeztetnek, mert sok a pszichológiai réteg, de mellette ott van a vizuális szépség is. Imádom Stanley Kubrick összes filmjét, különösen Barry Lyndont. Nagyon szeretem a lengyel (Krzysztof Kieslowski, Pawel Pawlikowski, Agnieszka Holland stb.) és a szláv mozit, és nemrég láttam A napló gyermekeimnek című nagyon megható filmet Mészáros Mártától. Szeretem a vígjátékokat is, például a Leslie Nielsonnal készült filmeket vagy a közelmúltból a „Másnaposokat” és még sok-sok más fimet…
Lengyel gyökereid vannak, de Ausztriában születtél és nőttél fel, most pedig Franciaországban élsz. Hogyan hatottak rád a különböző kultúrák?
Úgy gondolom, hogy ha egy ember két kultúrában nő fel, az meghatározza, hogy soha nem érzi magát otthon. Bárhol jól érzi magát, és ez egy pozitív szempont, mert könnyebb elmenni, és máshol élni, de van egy rész, ahol nem igazán tudok azonosulni egyik nemzettel sem.
Ilyen háttérrel m ennyire tervezted tudatosan a karrieredet Párizsban?
Először a modellkarrier jött, majd elvégeztem a színi iskolát. Körülbelül 25 éves koromban kezdtem Franciaországban dolgozni, de még mindig sok kurzuson veszek részt – főleg Angliában – és folyamatosan edzem magam. Először is csak dolgozni akartam, mert a színészi munka nagyon boldoggá tett. De egyre inkább rájöttem, hogy bizonyos projektekhez valóban nagyon tudok kötődni, és ezekben aztán általában részt is veszek, mert fontosak számomra. Nem az a fontos, hogy sokat dolgozzak, hanem az, hogy ha csak napi egy órát dolgozom egy projektben, az fontos legyen. Ez tesz elégedetté.
Emlékszel rá, hogy mikor érezted először, hogy színésznő szeretnél lenni?
Elég későn jött. Amikor modellkedtem, az akkori ügynököm mondta, hogy talán meg kellene próbálnom a színjátszást. Korábban nem érdekelt igazán, de amikor az első nap ott voltam az iskolában, azt éreztem, hogy itt a helyem. Az első pillanattól kezdve jól éreztem magam. Ez az, ami igazán érdekelt és ez az érzés a mai napig tart. Mint egy jó hosszú és egészséges kapcsolat (nevet).
Nehéz volt elindulni a pályán?
Igen. Amikor otthagytam az iskolát, még nem igazán tudtam, hogyan viselkedjek. Csak két évet jártam iskolába, aztán viszonylag gyorsan elkezdtem dolgozni, és mindig az volt az érzésem, hogy nem vagyok elég jó. Rengeteget gyakoroltam, és számomra az legfontosabb, hogy tegyek valamit, és hogy jól csináljam. Hogy az adott pillanatban a lehető legjobban végezzem el a munkát. Eleinte nagyon kemény voltam magammal, de ez lassan elmúlt, és megmaradt az élvezet. Elengedtem az elvárásaimat, csak élvezem, amit csinálok.
Most mennyire vagy elégedett magaddal? Nem is tudom. De az a helyzet, hogy az elégedetlenség már nem probléma, megtanultam figyelmen kívül hagyni. Mindig lehetne másként csinálni és minden színész máshogy játszana el egy adott szerepet. Ez a hang mindig ott van a fejemben, de már kevésbé fontos. Ott voltam, a lehető legjobban csináltam, és jól éreztem magam. Ez számít.
